A mindennapok szépsége
A szépséget észrevenni, felfedezni és átélni lelkiállapot kérdése. Minden egyes munkanap ugyanabban az időben és ugyanazon az útvonalon megyek dolgozni. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon házakat látom az út mentén, ugyanazokat a fákat, és mindig ugyanott vannak torlódások, sőt az esetek nagy részében ugyanazokkal az autókkal és autósokkal haladok együtt, az utunk közös szakaszán. A jólismert mókuskerék effektus, ami unalmat, közönyt és letargiát szül a lelkekben. Talán ez az oka annak, hogy bizonyos sofőrök apró csínytevésekkel teszik az útjukat érdekesebbé, mindenki másét pedig izgalmasabbá. A nagy unalomban fél perc adrenalin és stressz, és persze a végén a gőz kiengedése egy nagyobb gázfröccsel, vagy verbális erőfitogtatással, attól függően, hogy mi lett a végeredmény. Erről majd még később írok, mert ami a hazai utakon folyik, az komoly neurológiai körkép társadalmunkról, de most vissza az eredeti témához.
Az életutam jelenlegi szakaszában, a lakó- és munkahelyem közti legrövidebb út a Duna mellett vezet. Ez a folyó, amely ikonikus jelképe Budapestnek, már önmagában is lenyűgöző, és ha odafigyelünk, akkor az életébe is bepillantást enged. Hajók, madarak, uszadékok, hullámok, fodrok és csillámok ébresztgetik az éjszaka megpihent szemet. Amint ráéreztem erre a hangulatra, mindjárt leszoktam a rádiók harsány reggeli műsorairól, amelyek nagyjából annyira természetesek, mint a filmsztárok bájai.
Duruzsoló motor, hömpölygő energia, a gondolataim maguktól rendeződnek, mire beérek. Az univerzum ütőere ez a folyó, amelynek lüktetésére öntudatlanul is fogékony vagyok.
Este mindketten más arcunkat mutatjuk, de cseppet sem gyengébb a hatás. Mintha a Duna hullámain érkeznék a munka világából a pihenés kikötőjébe. Bármerre kalandozzon is el a tekintetem, mindenhol mesélő épületekre talál, amelyek puszta látványa már maga a történelem.
Napról-napra újabb mesék várnak, amelyeket reggel és este maga az út olvas fel nekem. Tagadom a mókuskereket, ezt nem lehet megúnni!
Cavallino